Pszichológusként gyakran találkozom azzal, hogy amikor valaki arról beszél, hogy mire vágyik, mi hiányzik neki, mi töltené fel, mitől lenne jól, akkor azt is hozzáteszi: „lehet, hogy ezért önző vagyok”. De nem. Nem vagy önző. De ha nem tanultuk meg, hogy szabad felismerni és szavakba önteni a szükségleteinket, sőt, hogy ha már felismertük, akkor képviselni is ér őket, máris felütheti a fejét bűntudat. Pedig, ha figyelembe vesszük azt, hogy mitől vagyunk jól, azzal saját magunkról gondoskodunk.
Senki nem kérdőjelezi meg, hogy ha fázunk, akkor meleg ruhára van szükségünk, ha pedig éhesek vagyunk, akkor ételre, de azt, hogy vannak lelki szükségleteink is, hogy megbecsülésre, elismerésre, örömre és önmegvalósításra is vágyunk, már korántsem gondoljuk magától értetődőnek. A társadalmi és családi normák gyakran a másokhoz való alkalmazkodást, az „önfeláldozást” díjazzák. Gyerekkortól sokféle hatás érhet minket, amiből azt tanuljuk, hogy a saját szükségleteink kimondása vagy megélése önzőségnek tűnhet. De mit mond erről a pszichológia?
Az önmagunkkal való törődés nem egoizmus – hanem a pszichés egészség része. Abraham Maslow szükségletpiramisa szerint az alapvető biológiai és biztonsági szükségleteink kielégítése után következnek az érzelmi, kapcsolati, majd az önmegvalósítási igények. Ezeket nem kikerülni kell, hanem felismerni és tiszteletben tartani.
Aki tudatosan figyel a saját érzéseire, határaira, szükségleteire, az nagyobb valószínűséggel marad mentálisan stabil, együttérző – és hosszú távon képes mások támogatására is.
A kutatások szerint a self-care (önmagunk gondozása) nem csak javíthatja az érzelmi jólétet, hanem csökkentheti a kiégés esélyét és a szorongást. A határok meghúzása is öngondoskodásnak számít, és amikor például nemet mondunk valamire, akkor nem mások ellen, hanem magunkért teszünk egy lépést. A meghúzott határok nem elválasztanak, hanem tiszta kapcsolatokat teremtenek.
Fontos különbséget tenni az egészséges önérdek és a valódi önzés között. Az önzés figyelmen kívül hagyja mások szükségleteit – az öngondoskodás ezzel szemben elismeri, hogy mi is részei vagyunk annak a rendszernek, amelynek egyensúlyát fenntartani próbáljuk.
Néha a legnagyobb ajándék, amit másoknak adhatunk, az egy kipihent, önmagára figyelő, hiteles jelenlét. Saját szükségleteink figyelembevétele tehát nem önzőség, hanem az egészséges énkép, az érzelmi intelligencia és a tartós kapcsolatok alapja.
